Tükröm voltál

Eközben kint kopogott a szokásos, csendes, nyári eső. Csak arra voltam képes figyelni. Aztán nyugodt léptekkel kimentem a fürdőszobából, ki a házból, a teraszra. Már nem remegett a lábam. Kiálltam az esőre, hogy érezzem a megnyugvást a bőrömön is. Eközben ő dühöngött és üvöltött. Kihozta az ajtót a teraszra, és két kézzel emelve, dühből csapkodta a vaskorláthoz. Olyan elemi erő volt benne, mintha egy kartont csapkodna csak. A kék, könnyező ég alatt álltam, rendületlenül, egyhelyben. Ránéztem a vizes, zöld falevelekre, a vízcseppektől rezgő tófelszínre. Mélyet szippantottam a párás levegőből, és úgy éreztem, hogy az eső azért esik, mert az ég sír. Helyettem. Hisz én nem sírhatok. Másnapra kisütött a Nap. A munkahelyemen a kolléganőmmel kiálltunk a napsugarak melegébe, arcunkat az ég melege felé fordítva, és szavak nélkül szívtuk a cigit. Hunyorgatós szememmel rápillantottam a füstre. A bánat csak füst, gondoltam. Elillan. Az előző napra gondoltam, az esőre.
Kolléganőm pedig az általam mesélteket próbálta feldolgozni. Csend volt, napsugaras csend.
- Olyanok vagytok ott a napon, mint a legyek... – próbált jópofa lenni az egyik karbantartó, aki az udvar sarkában pakolászott. Mosolyfakasztó ingert akart dobni nekünk.
- Ja-ja... – mondta a kolléganőm, jólesőn kifújva a cigifüstöt – pont, mint a legyek...szarról szarra szállunk...
Zsigeri, mély, kínból született nevetés töltötte meg az udvart, olyan vinnyogós, bepisilős. Ami helyére rakta a felfoghatatlant, a történteket, miközben kibogozta a kényszerű csend szálait. Vajon megtehetem-e azt hogy újra elváljak? Van-e erre lelki erőforrásom? Azzal tisztában voltam, hogy ha ez így folytatódik tovább, a maradék lelkierőmeti s felzabálják a pokol-napok. A főiskolára gondoltam, és arra, hogy megéri-e veszélyeztetnem az életem. Ha az ajtót elpusztította, engem is elpusztíthat. Az elkövetkező időkben százszor visszapörgettem fejemben a történteket és azt, amit akkor éreztem: őrjöngő férfierő, a széthasadó fa reccsenése, ami becsapódik a teraszkorlátba, dühének erejétől. Aztán, egy égi jel megerősítette a formálódó döntést. Egy igen viharos, esős éjjelen villám csapott férjem egyik házába. Abba, ahol az első éjszakáinkat töltöttük együtt. Hegytető, faház, csodás kilátás. Akár a jövőre is. Ezt gondoltam azon az első, együtt töltött reggelen. Ágy, érintések...részegítő illúzióval megtöltött érintések. Most pedig, tizenöt perc alatt vált térdig érő izzó parázzsá, majd hamuvá mindez. A faház, az ágy, minden. Fizikailag és lelkileg is. Érzelmi tőkénk szimbóluma eltűnt egy égből jövő fényes és hatalmas erejű villám által. Ámulva néztem az éjszakát megvilágító hatalmas parázshalmot. Testemen éreztem annak melegét, forróságát. A hőáradat jól esett a hideg, éjjeli esőben állva. Szinte már nagyon jól esett... szinte már perverz módon esett jól. Próbáltam olyan közel menni a zuhogó esős éjszakában a negyven négyzetméternyi, fél méter magasságú parázstengerhez. Annyira, amennyire csak bírtam.

Kapcsolatunk utolsó, pusztító, de sejtemet megmelengető elemi energia ez a tűz, gondoltam. A világító vörösséget csodának láttam. Szemmel felfogható, a világmindenségből eredő dinamizmusnak láttam a parázshalomban. Hatalmasnakerő, erősebb, mint bármi más, amit megtapasztaltam. A pusztulás, az izzó parázs pattogása barátságos és végleges volt. Talán a jó emlékek buborékai pattantak sorban szét, boldogan, visszaadva magukat az örökkévalóságnak. A tűzoltók elheveredve ültek az éjjel feketeségében, a csuromvizes fűben, csodálattal tekintve ősellenségükre, a legveszélyesebb természeti erőre. Semmit sem tehettek, ahogy én sem az érzéseim ellen. Csak annyit tehettünk mindannyian, hogy ott maradunk a pusztulást nézni, míg az kitombolja magát. Nyugalom szállt meg a látványtól, mert a szépemlékek halálai lehetetlenné tették azt, hogy azok megbőgessenek. Már nincs hatalmuk a jelenre. Cigi után kotortam a táskámban, hogy elszívjam a múltammal, a haldokló házasságommal a békepipát. Nem találtam öngyújtót. Végül az egyik tűzoltóhoz fordultam.
- Nincs véletlenül tüze? – kérdeztem, és rögtön megéreztem a helyzetkomikumot. A tűzoltó felnevetett, széttárt karjával a háta mögött elterülő parázs halomra vetette tekintetét. Egyszerre és nagyon nevettünk, igazán, szívből. Egy hét múlva ott álltam a könyvtárban, kezemben a tűzhatósági bizonyítványt szorongatva, ami bizonyítékként szolgált arra, hogy a könyvtári könyveket az önhibámon kívül történtek miatt nem tudom visszaszolgáltatni. Szégyelltem magam, mert a könyv érték, más könyvére nem vigyázni meg nagy bűn. A könyvtári könyv, meg ugye, másé. Szégyelltem magam a gondolat miatt, hogyha ott, abban a házban lettem volna, nagy valószínűséggel, nem a könyvtári könyveket mentettem volna ki először, hanem magam. Bizonytalanul toporogtam a pult előtt, aztán nagy nehezen megszólaltam, egyszerre, mindenkihez, aki mögötte állt.
- Nem tudom visszahozni a könyveket időre... mármint egyáltalán nem tudom visszahozni... villám csapott a házba... leégett... és ott voltak a könyvek...
A könyvtárosok tekintetét mintha egy madzaggal húzták volna felém. Néztek rám, egyre jobban kikerekedő szemekkel. Látszott rajtuk, hogy az „ez csak egy vicc” és az „ez a legfrappánsabb kifogás, amit eddig hallottunk” eszmélései között pattognak a gondolataik.
- Itt a tűzhatósági bizonyítvány –mondtam, miközben meglengettem kétségbeesetten a kezemben a papírt. Hát, ettől kínosabb helyzet nem igazán létezik, mert a könyvtárosok eszmélése után, villámcsődület lett, meg kétségbeesés és szánakozás. Segíteni akartak, bármi áron. Egyikük előkapott egy új könyvtárjegyet, és felvéste rá az adataimat, majdreflexből fordult kérdésével hozzám:
- Esetleg szeretne valamit kölcsönözni?
- Nem... nem merek... – mondtam, remegő, bizonytalan hanggal, kissé szégyenkezve - árterületen élek, és nemsokára, menetrend szerint áradni fog...