Senki sem kért bocsánatot

A történetem kora gyermekkorban kezdődik, ami a lehetséges és családom által tervezett jó élet valóságát átterelte egy évtizedekig tartó másik, veszélyes valóságba. Az “első felborult dominó a táblán”, deviáns irányba módosította az életem.

(…)

Akkor “csapjunk bele a lecsóba”, beszéljünk nyíltan.

A hetvenes évek legelején egy biztonságot nyújtó családba születtem, és abban nevelkedtem. Abszolút középosztálynak volt mondható: apunak és anyunak volt érettségije és szakmája, nagybátyáim közül egynek volt érettségije és kettőnek szakmunkásképzője. A család java része az egészségügyben dolgozott, munkájukra hivatásként tekintettek. A többiek igen változatos munkakörökben dolgoztak évtizedekig. A családomban mindenki rajongott a művészet valamilyen formájáért. Ez volt az “élet sója”.

(…)

Szüleim három évig éltek valós házasságban, másfél éves koromban külön költöztek. Az egymás iránti tiszteletüknek és szeretetüknek csak pár éve lett vége, illetve úgy mondanám, hogy módosult: amikor édesanyám meghalt. Egyetlen egyszer, kamaszkorom ideje alatt veszekedtek. Miattam. Nagyjából két-három percig. Nagyon furcsa volt.

Mindkét szülőmtől és mindkét családomtól száz százalék szeretetet, odafigyelést és támogatást kaptam. Ami, akárhogy is nézem, kétszáz százalék. Azért volt ezt fontos leírni, mert az emberek azt gondolják, hogy a nemi erőszak, gyermek abúzus csak azokban a családokban fordul elő, ahol valamilyen gebasz van érzelmi, kulturális szinten. Hát, nem.

(…)

Az iskolából mentem haza, nyolcéves, harmadikos voltam. Ekkor akartak átszoktatni arra, hogy egyedül közlekedjek. Addig nagymamám hozott és vitt az iskolába, mégpedig a forgalom miatt, hiszen Buda egyik legforgalmasabb részen laktunk. Természetesen a család több tagja is elmondta, hogy ne álljak szóba idegenekkel. Ha kérdést tesz fel egy idegen, válaszoljam azt, hogy kérdezze meg egy felnőttől. Azt is elmondták, hogy mindig a megszokott útvonalon menjek. A házunkhoz, a bérház kapujához értem, és a kaputelefonon felcsengettem a nagymamámnak, jelezve, hogy jöjjön le értem a lifttel. Beléptem a kapun - abban az időben annyira biztonságos volt a világ, hogy nem kellett a kapukat kulcsra zárni - és elindultam a pár méterrel odébb lévő, a ház aulájába vezető széles folyosón. Hallottam, hogy valaki bejön utánam a kapun. Nem foglalkoztam vele, hiszen abban éltem, hogy a házunkba csak olyan emberek járnak be, akik vagy itt laknak, vagy egy itt lakóhoz jönnek. Tehát, biztonságosnak ítéltem meg a helyzetet. A lépcsőház amúgy is már az otthonom, ahol teljes biztonságban vagyok. Áthaladtam az üveges lengőajtón, és a tágas aula másik felén lévő lift előtt álltam meg, várva a nagymamámat. A hátam mögött pár méterrel lévő postaládák előtt állt meg a fiatal férfi, és úgy tett, mintha nevet keresne a postaládán. Pár másodperc után hangosan megszólított, és megkérdezte, hogy a Nagyék postaládáját hol találja. Lövésem sem volt, hogy lakik-e ilyen nevű a házban, pedig sosem költözött el senki és sosem jött új lakó. Egyszerűen csak nem tudtam, hogy ebben a hatalmas, ötemeletes házban azokon kívül akikkel kapcsolatot tartunk, lakik-e még valaki, akit esetleg nem ismerek. Azt mondta, hogy nem lát jól, amit el is hittem, és hogy segítsek megnézni a postaláda feliratokat. Abból majd kiderül itt lakik-e az, akit keres. Mivel segítőkésznek neveltek - hisz a családból szinte mindenki kórházban dolgozott, és emberszerető és segítőkész volt -, és a tágabb otthonomban, a házunkban voltam, nem éreztem veszélyesnek a helyzetet. Valahogy az volt bennem, hogy aki házon belül van fizikailag, az csak jó ember lehet. A fogócskát is úgy játszottuk az unokatesómmal, hogy kijelöltük a lakásban a “ház”-at, mely helyen nem volt érvényes az “elkapás”, így totális biztonságot nyújtott a fogó elől. Szóval a “ház” fogalma egyenértékű a tökéletes biztonsággal. Odamentem és azokat a levelesláda névfeliratokat néztem, amiket a magasságom engedett. A fiatal férfi megkért, hogy hadd emeljen fel, hogy a felső ládákon is lássam a neveket, hisz ő nem látja. Én erre engedélyt adtam. Ám nem a hónom alatt fogott és emelt meg, hanem a lábam között átkulcsolta a kezét, és úgy. Megszólalt bennem a vészcsengő, és mondtam, hogy tegyen le. Pár másodpercig még habozott, majd amikor letett, nem vette el a kezét, hanem megtapogatta a lábam közét és a fenekem. Ekkor indult meg a lift lefelé az ötödikről, a nagymamámmal. A férfi arcán pánik lett, és hirtelen, futva indult meg a kapu felé. Én az ijedtségtől úgy éreztem magam, mint egy túlfújt lufi, és mire leért nagymamám a lifttel már pánik tombolt bennem. Beszálltam a liftbe, és miközben felfelé mentünk, megkérdezte, hogy mi történt.

- Fekete pontot hoztál? Amiatt vagy ilyen? - kérdezte.

Mondtam neki, hogy nem, és elmeséltem a velem történteket. Nagymamám annyit mondott, hogy már biztonságban vagyok, és nem kell félnem, és hogy amikor anyu hazaér, erről beszélnünk kell. A mai napig nem tudom, hogy hogyan tartotta meg a hidegvérét, de jól tette: nem erősítette bennem tovább a pánikot. Azaz, nem a saját érzelmeinek megélésére, hanem az én biztonságom erősítésére tette ezzel a hangsúlyt. Amíg anyu hazaért, szótlan és borús volt a hangulata, de igyekezett mindent úgy csinálni, ahogy minden nap. Azért, hogy biztonságban érezzem magam. Amikor anyu hazaért, nyugodtan de már majdnem sírósan mondta el neki, hogy mi történt. Anyu feje kivörösödött. Ez jelentette azt, hogy baromi ideges. Pár mély lélegzet után higgadtságot parancsolva magára azt mondta, hogy vannak emberek, akik gyerekeket molesztálnak, tapogatnak le, és ez bűn, nem normális dolog, a bántás egy fajtája.

(…)

A következő eset már nem volt ennyire necces, de az lehetett volna, ha nincs velem az unokatesóm, aki szintén lány, de két évvel idősebb nálam. (…) . Ám unokatesóm hirtelen furán kezdett viselkedni. Irányítgatott minket, kisebbeket, hogy most menjünk a szökőkúthoz, most vissza a hintához, most a homokozóhoz, most ki a padokhoz. Mindig is parancsolgatós volt, de ez más volt. Nem tudtam mire vélni a dolgot, olyan volt, mintha menekülnénk valami elől. Igazából felháborodni sem volt időm az irányítgatás miatt, mert egyszer csak ijedt arccal azt mondta, hogy most haza kell mennünk, vagy baj lesz. Ott hagytuk a másik két gyereket, és elindultunk haza. Unokatesóm azt mondta, hogy játsszuk azt, hogy egy kicsit előreszaladunk, és elbújunk egy parkoló kocsi mögé, mintha valaki követne minket, és mi menekülnénk (kicsi, forgalommentes utca volt a játszó mellett). Azt is mondta, hogy mindig együtt fussunk, nem szabad elszakadni egymástól. Így is lett, izgalmas játék volt. Amikor kiértünk a körútra, megfogta a kezem, és azt mondta, hogy most azt kell játszani, hogy minden rendben van, mert be kell csapnunk azt, aki követ. Én váltig meg voltam győződve arról, hogy ez még mindig játék. Úgy csináltunk, mintha csak úgy, céltalanul sétálgatnánk, aztán hirtelen, amikor zöldre váltott a zebrán a lámpa, majd villogni kezdett, hogy mindjárt pirossá válik, megrántotta a kezem, és azt kiabálta, hogy futás. A zebra túloldalán sem álltunk meg, hanem rohantunk a házunkig, és közben azt mondta, hogy tényleg követ minket egy férfi. Hátranéztem, átszaladt a piroson, hiszen alig volt forgalom. A házhoz érve rátenyereltünk a kaputelefonra. Nagybátyám beleszólt, hogy nem süket senki, mi a fenéért nyomjuk állandóan a gombot. Egyszerre kiabáltuk, hogy követnek minket. Jó hangosan. A férfi szerintem ezt meghallotta, mert megtorpant, és rohanni kezdett a másik irányba.

Felnőttjeink töviről hegyire elmeséltettek velünk mindent, amihez én nem tudtam sokat hozzátenni, hiszen azt hittem, hogy a bujkálás és menekülés csak játék. Az unokatesóm viszont elmondta, hogy azzal, hogy ide-oda hívott minket a játszón, azt tesztelte, hogy a férfi valóban minket figyel és követ. Nagybátyám felemelt minket az ablakhoz - az ötödiken laktunk - és azt kérdezte, hogy látjuk-e a férfit. Unokanővérem azt mondta, hogy igen, ott áll a házzal szemben, a templom ajtaja előtt. És tényleg ott állt, visszajött. Nagybátyám meggyőzte a családot, hogy a nem messze lévő rendőrségre át kell menni… de ezzel terve volt. A liftben mondta, hogy menjünk kézenfogva jóval előtte, ne nézzünk hátra, ő messziről követni fog minket. Csak kanyarodjunk be a rendőrség utcájába, és menjünk el az épületig. Ő figyelni fogja, hogy követ-e minket a férfi, és ha igen, akkor megoldja, hogy soha többé ne tegyen ilyet. Így lett. Egyáltalán nem féltünk, mert tudtuk, hogy van velünk felnőtt, ráadásul olyan, aki erős. Már a rendőrség utcájában voltunk, amikor nagybátyám utánunk kiáltott, hogy most már minden rendben, hazamehetünk. Nem tudom mi történt, nem tudom, hogy mit mondott a férfinak, vagy mit tett vele. Azt viszont igen, hogy boldog voltam, hogy nagybátyám megvédett minket. Ő pedig - akkori gondolkodásom szerint - még a rendőrségnél is jobban képes megvédeni.