Fekete galamb
2025. január 11, szombat
A véres karácsonyi kémsorozat, beiglisütögetés közben
Ha egy mondatban kéne jellemeznem, ez egy karácsonyi film és kedveskedés a bölléreknek, sorozatgyilkosoknak, és mindenkinek, aki szereti a töméntelen vért. Az első három percben három gyilkosság, különböző módszerekkel. Mondjuk, az első pillanattól kezdve tudható volt, hogy ez lesz, mert ismeretlen színészek játszották ezeket a szerepeket, és a zene is elég baljós volt.
Az, hogy Keira Knightley a főszereplő, szerintem igen sokat fog dobni a nézettségen, mert a szerepet rászabták. A tőle szokásos karaktert hozza, kicsit módosítva a szerep zamatának megfelelően: az okos, szókimondó, harcias, barátait és ezúttal családját védő nőt játssza, aki a karácsonyi puding közös elkészítését legalább annyira fontosnak tartja, mint azt, hogy megvédje a barátait, és bosszút álljon. Tipikus mai nő, aki otthon, a szociális kapcsolatai és a munkája között lavírozik.
Örömmel láttam, hogy nem kendőzték el a ráncait és a korát, amit szerintem nem lázadásból vagy divatból tettek, hanem tudatos eszközként használtak: a kém lét gondokkal és titkolózással teli életmódját tették hitelessé ezzel. És közelebb hozták a filmet az emberekhez.
A film érdekessége, vagyis inkább rendezői leleményesség, hogy a karakterek nem szokványosak. Egy tagbaszakadt, könyvesbolti eladónak kinéző likvidáló, és fiatal lányok, akiknek az életcélja a bérgyilkos lét. Egy aszott öregasszony a helyi bandafőnök, és egy konszolidált, idősödő angol nő az országos maffiafőnök. Ez némi feminista szálat is feltételez, amit jól elrejtettek a rendezők. A főgonosz pedig… áh, hagyjuk is.
Természetes és életszerű humor jellemző a filmre. Egyben groteszk is. A groteszk iskolapéldája. Ami olyan humort is becsempész a filmbe, ami tudod… az a “később esik le” fajta. Szóval nagyon angol. Mint a kaják közül a kissé véres és nyers bélszín. Állandó a csűrcsavar, és állandó a hulla, vér és egyéb ilyen dolgok. Mérsékelten kell agyalni, pont annyira, mint a jobb kémfilmekben. Természetesen van benne szerelem, titok és bosszú, de ezek érzelmi hátterét nem nagyon boncolgatja a sorozat. Inkább csak a látványát használja az érdeklődés fenntartása érdekében. A történet szempontjából pedig egyszerű motivációként használja. Annyira egyszerűként, mint a faék. Mint minden valamire való angol, világot meghódítani kívánó filmben, ott van az angliai politika és titkosszolgálat, ami kibővült a helyi érdekeltségű maffia szálakkal. Ezek hozzák a jól ismert angliai titokzatosság és megfejthetetlenség érzését. Ez is jót tesz a filmnek.
A film végére két dolog garantálható. Az egyik, hogy egy darabig nem akarsz hasonló kaliberű sztorit látni, mert ezt ki kell pihenned. Valószínűleg egy-két napig át is térsz a vegetáriánus étkezésre, mert eleged lesz a vérből. A másik biztos dolog pedig az, hogy rádöbbensz, hogy a nagy kalamajkával induló filmekben végül kiderül, hogy mindig egy apró dolog kavarja meg a “barnacsokit” úgy, hogy attól a fél világ lángba borul.
Egy este alatt lepörgettem a sorozatot, nem aludtam bele, és melónak sem éreztem a helyzetet. Ez azt jelenti, hogy több, mint nézhető. Szóval jó. Egy dologgal viszont nem tudtam kibékülni, és emiatt nem is ajánlom a fiatal felnőtteknek sem. A film masszívan sugallja, sőt kimondja azt, hogy a világ jobbá válik, ha a rossz embereket megölik. Ami azért gáz, mert megerősíti a szubjektív szemléleten alapuló önbíráskodás jogosságának érzését. A film legvégén olyan érzése lesz az embernek, hogy egy-két gyilkossággal, a megélt bosszúval megkönnyebbül a lélek, feloldozást nyer az ember a fájdalom alól. Ez, amellett, hogy erkölcs romboló, kimondottan káros a személyiségfejlődésre is. Tompítani illett volna ezt a mondanivalót, és még akkor sem lett volna középszerű a film.
Ja… és akinek problémája akad az azonos neműek közti szerelemmel, annak nem ajánlom a filmet, mert olyan részeket kell majd átpörgetnie emiatt, ami a történet szempontjából kulcsfontosságú.