A maffia ügyvédje
2025. január 1. szerda
avagy Vincenzo
Sírva röhögős film, és amikor már azt hiszed, hogy ezt nem lehet űberelni, rájössz, hogy de, de igen, lehet. A film a humorában semmilyen erőlködést, erőltetettséget nem mutat, természetesen épül be a sztoriba. Ami úgy a felénél átcsap egy kőkemény maffiaháborúba. Eszméletlen látványos, brutál jó akciójelenetekkel megszórva a sztorit. A végére pedig, gyakorlatilag horrorisztikussá válik. A történet emellett szükségszerűen összehasonlítja a valódi maffia és a korrupt hivatalok értékrendjét… már-már groteszbe hajló módon, elég nyíltan teszi. Mindvégig olyan érzésed van, hogy az alapja valós megtapasztalás. Mintha konkrét koreai társadalmi problémát analizálna a film, egy vígjáték-akciójáték-bosszútörténet keretein belül. Ne, ne félj attól, hogy a történeti “túlzsúfoltság” rombolja a filmélményt… nem így lesz. Igazából emeli az élményt.
Az teszi szimpatikussá a történetet, hogy a kisember érdekének védelme a történet fő szövési iránya. No meg a több tonnányi maffia arany kiszabadítása, ami a pláza pincéjében van bombabiztosan elrejtve, és csak fondorlatos módon lehet hozzájutni. Például, ha az egész épületet lerombolják, amiben ez a sok kedves kisember él és dolgozik… és akik mindenben Vincenzo kegyeit keresik, a tiszteletük kimutatásaként.
A helyzetkomikumok, a vicces karakterek, amiket zseniális és profi színészek - például Im Chul Soo musical-, színház-, film- és drámaszínész - játszanak, garantálja, hogy egy pillanatra sem fog lankadni a figyelmed. Még a huszadik történeti gubanc után sem. Arra is garancia a színészi játék, hogy minden perc szórakoztató lesz. Én kötni szoktam film közben, de többször le kellett tennem a kezemből, mert féltem, hogy kiszúrom a szemem a röhögéstől. Felvetődött bennem az a kérdés, hogy vajon a színészek és filmesek mennyit röhöghettek míg elkészült a film… hányszor kellett felvenni bizonyos jeleneteket, amiknél meg kellett állítanom a lejátszást, hogy míg kinevetem magam, ne maradjak le a történetben.
A film viccesen mutatja be a gengszter-szinteket, a társadalmi osztályokat, a nagyvállalatok működését, ami szintén egy élvezetes körkép. Egy nagyvállalatnak is fáj a foga a telekre, akik gátlástalanul, embereket ölve, bírókat és politikusokat lefizetve és zsarolva próbálnak hozzájutni a telekhez. Mondanom sem kell, hogy kihúzzák a maffiózónknál és az ügyvéd barátnőjénél a gyufát, de rendesen.
Az egyetlen valós problémám a filmmel etikai jellegű: lazán letolja a zseniális történet, a kimunkált karakterek és a fergeteges humor a torkodon azt, hogy a brutális erőszak jogos. De hát… tudnunk kell mindig, hogy milyen nemzet filmjét nézzük… a koreai kultúrában kiemelt helye van a bosszúnak, mint jogos cselekedetnek. És az sem változtat a véleményemen, hogy a gonosz főszereplő, Ok Taec-yeon eszméletlen jól hozza a pszichopata szerepet. Konkrétan a játéka olyan jó, a karaktert olyan szinten kimunkálta, hogy szakmai szemmel is azt kell mondanom, egy az egyben hozta a pszichopátia minden, a hétköznapi emberek számára alig ismert, ezt a betegséget lebuktató “tünetét”. Néha az volt az érzésem, hogy ezt a karaktert egy pszichiáter írta meg.
A koreai filmekhez szokottak már tudják azt is, hogy filmeik tele vannak egyéni és társadalmi traumákkal, amiket szerencsére nem szoktak túltolni, és csak annyira vannak jelen a filmekben, amennyire azt a film történetisége megkívánja.
A szereplői gárdában mindenki a megfelelő helyen volt, és olyan jól játszott, mintha nem is szerepet játszana… ami azért meglepő, mert a film sok helyen groteszk, túlzó… szóval ez a film egy igazi remekműb. Amúgy, a főszereplő férfi, Joong-ki Song, rövidpályás gyorskorcsolyázó volt. Jelenleg Olaszországban él angliai feleségével és két gyermekükkel. Szóval, Vincezo, az olaszországban nevelkedett árvagyerek szerepét rászabták, mint egy jó zakót.
Mint minden filmről, sorozatról, annyi de annyi mindent lehetne mondani. Mégsem teszem… csak annyit mondok, hogy ez a sorozat kihagyhatatlan, tényleg kikapcsol. Mindenkit.